Velencei-tó

A Balaton és a Fertő-tó után a Velencei-tó hazánk harmadik legnagyobb természetes tava. A Velencei-hegység déli lábánál hullámzik ez a jellegzetes sztyepp-tó, amely az évszázadok során többször kiszáradt, legutóbb az 1860-as években.

A múlt század eleji vízrendezések folyamán különös figyelmet fordítottak a Velencei-tóra is. Ma már vízállása szabályozható, a szárazabb időszakokban a Zámolyi-, és Pátkai-víztározók biztosítják a vízutánpótlást, a csapadékos időszakok vízfeleslegét pedig a Dinnyés-Kajtori-csatorna vezeti le a Sárvízen keresztül a Dunába.

A Velencei-tó vize magas sótartalmú, alkáli-hidrogénkarbonátos összetételű, területe 24,9 négyzetkilométer, átlagos vízmélysége 1,6 méter, hőmérséklete június közepétől szeptember elejéig szinte mindvégig 20 Celsius fok feletti, fürdésre kiválóan alkalmas.

Az üdülőterület kialakítása az 1930-as években kezdődött meg, a század közepére azonban olyan sok lett a fürdőző, hogy a tó iszaposodásnak indult. Megmentése érdekében az 1960-as évektől munkálatok kezdődtek, melyek célja az elöregedési folyamat megállítása.

Ez főleg az idegenforgalom érdekeit szolgálta, azonban elősegítette az élővilág eredeti állapotának fennmaradását is. A Velencei-tó élővilágának két védett területe is van. Az egyik a 420 hektáros Velencei-tavi Madárrezervátum, melyet 1957-ben létesítettek. A másik pedig a Dinnyési Fertő, amely fokozottan védett terület és csak engedéllyel, valamint kísérővel látogatható.